hogy miért vagyok én mindig fáradt

Juj, a tegnap, az vicces volt! Egyik ismerősöm lakásbúcsúztatót tartott, és hárman a kolinkból elbicikliztünk hozzá. Előtte én csak annyit tudtam, hogy bicajjal 15 perc az út hozzá (az ő elmondása szerint 20, amikor részeg...), gondoltam, az nem lehet olyan bonyolult, majd megfigyelem az útvonalat, és akkor egyedül is haza tudok jönni, ha a többik tovább maradnának. Kell-e mondanom, hogy együtt jöttünk haza, hajnali 5-kor?:) De ez most kivételesen nem az én gyenge akaraterőmön múlott, hanem Patrickon, aki mutatta nekünk az utat odefelé. Ő ugyanis bevezetett minket valami erdőbe, ahol az egyetlen fény a mi lámpánk volt, mindenhol csatornák és tavacskák közvetlenül a gyanúsan kanyargó, elhagyatott ösvényünk mellett, igazi horrorfilmbe illő jelenet... Aztán mikor kikavartunk az erdőből, megérkeztünk a halál..öö...tudjátok... szóval a világ végére, valami iparnegyedszerű környékre, emberek, boltok sehol, ott többször rossz irányba mentünk, aztán átkeltünk egy hídon, majd eltévedtünk, és fel kellett hívnunk a házigazdát, hogy akkor most merre... Ezek után úgy gondoltam, három napi hideg élelem, egy iránytű, két térkép és műholdas kapcsolat nélkül innen egyedül nem kéne hazaindulnom, különösen nem buli után:) Az igazi poén az volt, hogy visszaúton Patrick rájött, hogy van másik útvonal is, ami kihagyja az erdőt és a szocreál szellemvárost, és lazán hazatekertünk tényleg 15 perc alatt! Persze így is jól megáztunk, mert megjött az ősz, a tenger felől fúj a szél, ami esőt hoz és repülőgépeket, a nap kb. 20 órájában. Nyamm.
Ma meg igazi konyhatündér voltam, sütöttem palacsintát a fiúknak, aztán mikor egy fél perc alatt befalták az egyórás főzöcském eredményét, és néztek rám bánatos szemekkel, hogy ők még éééhesek, akkor szépen visszaálltam a konyhapulthoz, és kavartam-sütöttem egy második adagot is. Magamra sem ismerek... Persze azért teljesen nem változtam meg: javasoltam a többi magyarnak, hogy a csütörtöki nemzetközi vacsira zsíroskenyeret csináljunk lilahagymával:)